Lelepleződés

E blogbejegyzés elolvasása előtt megérlek, nyájas Olvasó, olvasd végig a Miért nem szeretem a népzenét c. blogomat, annak összes megjegyzésével egyetemben.

Drága Barátaim, eljött a lelepleződés pillanata. Üljetek hát le karosszékeitekben egy kávéval a kezeitekben, s szenteljetek néhány percet ennek a kis bejegyzésnek. 

Ha megharagszotok, ha nem, el kell áruljam, hogy egy szűk körű, de annál tanulságosabb kísérletet végeztem el a napokban, amelynek részesei voltatok, a legkülönbözőbb szerepekben. Az egész ügy 1985-re nyúlik vissza, ugyanis abban az esztendőben olvastam el Umberto Ecco középkori regényét, a Rózsa nevét, s annyira felkeltette érdeklődésemet a szerző, hogy néhány előadását végighallgattam a Columbián, ahol akkoriban vendégprofesszorkodott. Egyik előadásának témája merőben szokatlannak tűnt Észak-Amerikában: a felnőtt kor szigorúan vett értékítéletét mennyiben befolyásolja a gyermekkori kulturális és morális imprinting, s ha ez az imprinting a későbbi korban szembetalálkozik egy másik, szintén bennünk élővel, melyik, és mi alapján győz majd. Mennyiben határozza meg gondolkodásunkat a társadalom nyomása, illetve mennyiben tudunk függetlenek maradni? Mi történik bennünk, ha a társadalom aktuális elvárása kerül szembe egy imprintingünkkel? És nem utolsó sorban: hogyan érhetők tetten a dogmatikusok, akik egy hitt dogma ismeretében nyilatkoztatnak ki, mindaddig, amíg egy másik dogmájuk nem áll útjába az elsőnek. Erre voltam hát kíváncsi.

Az Ecco által javasolt módszer igen egyszerű: kölcsönözd egy respektált gondolkodónak az ellenvéleményét olyasvalamiről, amely a téged körbevevő társadalomban éppen (vagy mindég is) tabunak számít, tálald föl sajátodként, és várakozz a reakcióra. Nyilván és azonnal meg fognak téged támadni, és sokan meg is védenek. A védelmet Ecco szerint két helyről remélheted: elsősorban azok részéről, akik mindenkor a szuverén gondolkodást részesítették előnyben, s fontosabbnak tartják a kétkedést, mint a dogmák és tabuk kritika nélküli elfogadását. Másrészről azok állnak majd a pártodon, akiknek eléggé nagy a műveltsége ahhoz, hogy tudják, honnan merítetted az ötletet. Ezek száma azonban többnyire elenyésző.

A támadások és megvédések mindaddig ismétlődnek majd ellened-melletted, amíg a véleményt neked tulajdonítják. Ha azonban egy ponton szembesülnek azzal, hogy a véleményt olyasvalaki fogalmazta meg, aki saját imprintingjük szerint hiteles, sőt nagyon is hiteles személy, egyszerre csak két álláspont ütközik össze bennük. És ekkor óhatatlanul állást kell foglalniuk. A kevésbé cizellált gondolkodásúak ettől a ponttól menthetetlenül érzelmi (ha lehet, nacionalista-érzelmi) síkra terelik magukban az ügyet, és onnantól fogva már nem az észérvek dominálnak. Az árnyaltabb rendszerűek azonban, ha a kortársukénak hitt véleményt el is utasították (többnyire tekintélyelvi alapon), újra gondolják majd az egész tárgykört, hiszen egy bennük szellemi nagyhatalomként élő személy mart bele olyasvalamibe, amit idáig ők, a tabuktól való félelmükben, végiggondolni sem mertek.

Ez volt hát a recept. A megvalósítás úgy kezdődött, hogy írtam vasárnap egy blog-bejegyzést a népzenéről. Jó okkal sejtettem, hogy ez a téma ezen a hosszúsági és szélességi fokon nagy indulatokat kavar majd. Hiszen nálunk ez nem zenei ügy elsősorban, hanem identitás-kérdés. Tekintélyelvi alapon közelítünk hozzá, hiszen Bartók és Kodály országában nem illik nem szeretni a népzenét, még ha a legtöbben nem is ismerik valójában. Mint ahogy (Balázs október 26-i, 15:26 perces bejegyzéséből következtetve) arra is illetlenség gondolni, hogy Goethe úr zöldségeket írt. Vagyis hogy jön ahhoz Varnus Xaver, hogy bármit is számon kérjen a nagy Goethetől, aki – mint látható – ez esetben is a jó oldalon áll, nem hiába egyik alapja ő az európai szellemi életnek.

Csakhogy hazudtam. Olvassátok csak össze az eredeti blog minden bekezdésének első betűjét! Az említett véleményt a népzenéről nem én írtam, hanem Goethe. Akarjátok olvasni a pontos szöveget? Íme:

„Ma délben ebédnél Fouqué Dalnokverseny a Wartburgon című művéről beszélgettem Goethével, amelyet az ő kívánságára olvastam el. Egyetértettünk abban, hogy bár Fouqué egész életében ónémet tanulmányokkal foglalkozott, végeredményben semmi kultúrája nem származott belőlük. Goethe így szólt: „A komor ónémet időkből éppoly keveset meríthetünk magunknak, amennyit a szerb dalokból vagy más barbár népköltészetekből nyertünk. Az ember hallgatja az ilyesmit, egy darabig érdeklődik is iránta, de csak azért, hogy aztán végezzen vele, és maga mögött hagyja. Egyáltalán, sokkal inkább elsötétítik az embert szenvedélyei és végzete, semhogy szüksége lenne arra, hogy ezt még a barbár hajdankor sötétségeivel is megtetézze. Világosságra és felderülésre szorul az ember, és arra van szüksége, hogy olyan művészeti és irodalmi korszakok felé forduljon, amelyekben kiváló emberek tökéletes műveltségre tettek szert, és a beteljesülés e fokán saját maguk is jól érezték magukat, és képesek másokat is elárasztani kultúrájuk üdvözítő örömeivel.” (Johann Peter Eckermann: Beszélgetések Goethével, Magyar Helikon kiadása, 1973, 343-ik oldal.)

Láthatjátok, semmi egyebet nem csináltam, csak a Kegyelmes úr mondatait aktualizáltam. Zenei idézetet pedig úgy kerestem, mintha Goethe ügyvédje lennék.

Érdekes és sokrétű volt a benyomásom. De az legyen egy másik blog témája. Mindenesetre holnap együtt ebédelek egy kitűnő és nagyhírű szociológussal, s egy nem kevésbé nagytudású pszichológussal, kik napok óta alig leplezett izgalommal olvasgatták megjegyzéseiteket. Holnap lesz a kiértékelés. S ki tudja: egy napon talán még egyetemi jegyzetoldal is lehetünk.

Jó éjt, bon soir!

Volt egyszer egy Melinda...

A Talmud szerint mindég él tíz igaz ember, akikért Isten fenntartja ezt a világot. Ezek nem feltétlenül zsidók, egyszerűen igazak. Azt hiszem, Kistétényi Melinda közéjük tartozott, és amikor 1999. októberében elment innen, más lépett a helyébe.

Ő karizmatikusan volt jó, nem a nyálas pietisták módján, bár mélységesen hitt Istenben, miközben a Sors szokásához híven agyonszekírozta őt. Koestler írta valahol, hogy van az Úrban valami démonikus, és nem feltétlenül jellemző reá a földi gondolkodás szerinti jóság. Koestler szerint szenvedélyes, kiszámíthatatlan, igazi sivatagi Isten ő, aki módszeresen gyötörte választott népét.

Most tizenegy esztendeje, hogy Melinda meghalt, és még ma sem tudok napirendre térni a roppant igazságtalanság fölött, hogy megannyi szarházi él és virul, de őneki csak 75 esztendő jutott.

Ha kettesben maradt a zenével, térdre ereszkedett, és a legcsodálatosabb érzésekkel fordult felé és Istenhez, mint a szerelmesek. Élete minden egyéb vonatkozása pocsék volt. S egyedül talán azért volt csak boldog, mert nem volt tudatában még annak sem, hogy ő az egyike annak a tíznek... 

http://www.youtube.com/watch?v=jH-FEQr9ix4 

(Megjelent a Szabad Földben)

Miért nem szeretem a népzenét?

Gondoltam egyet, s lementem reggel a városba. Ez persze igen cinikus megállapítás Keszthely esetében, hiszen néhány szép parkon, csinos, XIX. századbéli tornyos házikón és a nagyszerű kastélyon kívül semmi sem emlékeztet arra, hogy Keszthely város lenne, hiszen az urbánus lét főbb ismérvei (kulturális pezsgés, színdús vendéglők, nyüzsgő nagypolgári élet, és általában véve is a városiasságnak az az extázisa, amelytől az ember becsukott szemmel is egy város érrendszerében érzi magát) még csak hírből sem ismert errefelé.

Olyannyira, hogy a város egyetlen jó étterme, a Fő téri mexikói ősszel bezár, és majd csak tavasszal nyit ki újra, ha egyáltalán kinyit. Koncertek, színházi előadás elvétve akadnak, már csak az öregebbek emlékeznek az egykori Balaton Fesztiválra.

Ezért aztán Keszthely városi létében fényévekkel marad el Balatonfüredtől, amely mára egyértelműen az északi part fővárosává nőtte ki magát. Délen változatlanul a kétes hírű Siófok regnál, a maga félvilági látogatóival. (Száz esztendeje Füred számított a katolikusok nyaralóhelyének, tekintve, hogy Vaszary hercegprímás is itt építette villáját, holott keszthelyi születésű volt, míg Siófok a gazdag zsidóság paradicsomaként pompázott, ide járt rendszeresen a Karinthy-család is. Akkoriban történt, hogy Lőwy Árpád, a pimasz versikék híres szerzője – valódi nevén Dr. Réthy László, a Nemzeti Múzeum világhírű, és kissé antiszemita régésze – , egy napon a füredi parton ülve átnézett a másik partra, és ezt írta: "A Balaton Siófoknál stílszerűen nem is háborog, hanem hébereg".) Keszthelyen ma 21 ezren laknak, de településként úgy funkcionál, mintha ötszáz lakosa lenne.

Talán elgondolkodtató tény, hogy Goethe korában a száz-weimári nagyhercegség, a német birodalom e mikroállama mindösszesen hatezer (!) lakossal rendelkezett, de Karl-August nagyherceg ügyes és művészetet támogató kormányzása, s legfőbbképpen Goethe kegyelmes úr hatvan esztendőn át való jelenléte a németség egyik legpezsgőbb kulturális helyszínévé varázsolta, napi színházi előadásokkal, páratlan kiállításokkal, remek építészek és muzsikusok jelenlétével.

Hogy visszatérjek szerény bejegyzésem témájához, útközben bekapcsoltam a rádiót, és egy magyar népi együttes előadásába botlottam. Hamisan játszó hegedűk, primitív dallamok, értelmezhetetlen dörömbölés a nagybőgővel, mindez egy országos adón. 

Elgondolkodtam a furcsa egybeesésen: pont tegnap éjjel olvastam el Csáth Géza századfordulós cikkét a magyar népzenéről. Ezt írja: „Tagadhatatlan, hogy a népdalkultusz csakugyan hanyatlik. De ezen nem szomorkodni kell, hanem örülni. Mert ez annak a biztos jele, hogy a népzene befejezte hivatását. Mi a népzene, a népdal kultúrszerepe? Hogy megteremtse a műzenét. Más föladata nincs. Ha tehát valahol a népművészet hanyatlásáról kapok hírt, akkor már tudom, hogy akadtak géniuszok és talantumok, akik az artisztikus igényeket fokozott mértékben ki tudják elégíteni alkotásaikkal.” (A magyar népdal alkonya?)

Igen, véleményem szerint a komor ómagyar időkből szinte semmit nem tudunk már meríteni, mint ahogy az afrikai törzsi táncok, vagy más barbár népművészet sem gyönyörködteti ízlésünket. A művelt kor embere bele-belenéz az ilyenbe, ha a National Geography műsorában látja, rövid ideig érdeklődik is iránta, de aztán végez vele, és maga mögött hagyja. Elég sötét szenvedély és kegyetlenség akad korunkban is, semhogy ezt még tetézzük a barbár korok hajdani sötétségével és primitivitásával.

Rászorul az emberiség a derültségre és fényre, és ezt csakis olyan irodalmi és művészeti korszakokból nyerheti, amelyben kiváló elmék a maguk tökéletes műveltségében jól érezték magukat, és a bennük ragyogó fényt kiváló és kifinomodott műalkotásaikkal tudták sugározni koruk embere felé.

Talán ezért is, de igazi zseniket műveiken keresztül szinte minden időben valamely titkos rokonság fűzte a kortárs nemzedék általános sorsához, és ezért tudtak, sokszor még műveik mélyebb megértése előtt is, szimpátiát kelteni önmaguk iránt.

A kérdés nálunk azonban – mi más is lehetne? – politikai. Nálunk a népdalok ügye soha nem önmagában álló esztétikai ügy volt, mi a népzenét mindég valami ellen szerettük, és ha nem volt elég hosszú a kardunk az ellenséggel vívott csatában, népzenével szálltunk harcba.  Hol az osztrákok ellen, hol az oroszok ellen, most éppen a globalizmus ellen. Csakhogy a globalizmus mégiscsak Bach Air-jével, a Beethoven Ötödikkel és a Beatlessel vág vissza. És furcsa módon nem indián vagy kenyai népzenével. Ha sok évszázada békésen éldegélő északi államocska lennénk, akit soha nem igázott le és nyomott el senki, egy ilyen írás kizárólag esztétikai kérdéseket vetne fel. Ha anyázásra kerül majd sor (és nem is vitás, hogy kerül), akkor ez már régen nem a zenéről szól majd, hanem ideológiáról.

Kivétel

Megígértem, hogy lehetőségeimtől és önuralmamtól függően nem válaszolok a hozzászólásokra, hiszen én csak a kavicsot dobom be a vízbe, a fodrozódás Ti vagytok. Most csak azért teszek kivételt, mert az első néhány óra sokezer látogatót hozott, s néhány érdekes Facebook-csörtét. Ide másolom. Jó mulatást! És így tovább! :-)

Kerékgyártóné Zsike nagyon tetszenek a cikkek:) Én örülök h. írsz, a könyveidet is rongyosra olvastam:)

Katie Kiss vééégre véééégre:)

Olga Király A választ nem is várjuk, csak olvashassunk Toled, láthassunk és hallhassunk Téged gyakran....:)

Ildikó László Kedves Xaver köszönöm ,hogy visszajelöltél ,nagyon szeretem mikor orgona koncerteket adsz.További sok-sok sikert!!!Ildi

Éva Vassné Kökény Kedves Xaver! Gratulálok a bloghoz, itt volt az ideje! Minden sora nagyon élvezetes.

Schadt Julianna Gratulálok! nagyon tetszik))

Icu Elek Kedves Xaver, csak írjad azt a blogot, vártuk is már, olvasni is fogjuk, mert sokan szeretünk Téged

Piroska Sipőczy A blognak én is nagyon örülök, de mikorra várható az ÚJ KÖNYVED!! A korábbiakat én is "rongyosra" olvastam, kivéve a "Mert álom az ébredés, és ébredés a halál" című kiadványt, melynek fotóival és írásaival nem tudok betelni!!!

Piroska Sipőczy És még valami: nagyon hiányzik az "Utókor ítélete"!!!!

Csilla Csapó Kedves Xaver, írj és zenélj, zenélj és írj, légy jelen!

Annamária Váralmási Legnagyobb csalódásom - közszereplőt illetően - Varnus Xaver. Micsoda baromság a társadalmi elvárások kopott esernyője. Ezt egyedül találta ki, vagy segítség is volt?

Annamária Váralmási Még egy mondat: Uram megöregedett, illenék ehhez mérten viselkednie. A "fenegyerek" -kor lejárt... Nagyapó...

Csilla Csapó Van, aki húszévesen is vén... és akad, aki kilencvenévesen is örökifjú!!!

Peter Ujj S On, Annamaria Varalmasi, egy azon megkeseredett, besavanyodott, kilatastalan eletu, sotetben tengodo magyar ordogok kozul, akiket zavar a feny? Mobiltelefonos cimfotojan ijesztgeto arcvonasai legalabb ezt sugalljak. Ha pedig Varnus ur szegyenfolt az On szamara, miert rejtegeti titkolt facebookos maganeleteben baratkent? torolje ki onnet, s eljen nelkule.

Peter Ujj S meg egy discret grammatikai eszrevetel Annamaria Varalmasihoz: az utolso mondata egy aprocska vesszo hianyaban az On sajat ferjenek szol. Remelem, erti, mire celzok, s egyben meg is kerem, ne publikaljon, ha nem bizonyos a dolgaban. Sokat kinlodunk valamennyien az olyan kozepszeruen almuveltkent tetszelgok miatt, akik okosat akarnak irni, de irastudatlansaguk okan nem tudjak, hogyan.

Annamária Váralmási Kedves Péter! Szófogadó vagyok: V. X-t törölni fogom. A férjemmel semmi bajom, hogy Önnek nem vagyok szimpatikus - hát Istenem! Ez legyen életem legnagyobb vesztesége. A vesszőcske is a legnagyobb hibáim egyike legyen. S a véleménye - mindenki magából indul ki. Ha nem muszáj, ne bántsuk egymást. Egyébként pedig van alapja annak amit írtam... Szeretettel üdvözlöm kedves Péter!

Andrea Mozer Xaver az alcímben elmondja, miért nem fog válaszolni a kommentelőknek. Na, ezért :-))) Nemcsak zseniális muzsikus, kiváló tollú író, hanem ezek szerint jó emberismerő is ;-)

Peter Ujj Eltunt a blog, vagy csak en nem tudok most felmenni ra?

Akinorev Óksirk Eltávolítva. Ne már, lemaradtam... :(

Katie Kiss Nos, ez gyorsan ment Kedves Barátai.

Vera Werovszky Erről kérdezzük meg a Nagy Levint is..

Akinorev Óksirk ‎"Ha nem muszáj, ne bántsuk egymást!"...elárulok egy titkot: nem muszáj! :)

Julia H Nagy Az élet szép, nem mindenki hallja a lelkében a zenét.

Edit Martonosi Nagyon sajnálom, hogy már eltűnt a blog, szívesen elolvastam volna. Szeretem olvasni Xavér gondolatait.

Horváth-Nagy Éva Mi történt????eltűnt a blogod? a facebook törölte?....sajnos nem tudom miből maradtam ki,mert nem régen kapcsoltam be a gépem, de hogy jó volt és jó lett volna arra Te vagy a garancia!....:-) Értékes és okos gondolataidat már alig vártuk, most még sem juthatunk hozzá..... hát ez szívás.......!....:-((((

Schadt Julianna Sajnálom,h "eltünt" , én viszont szerencsésnek mondhatom magam,mert olvastam és szeretném ,ha visszakerülne (( biztos csak átmeneti -legalábbis remélem))

Horváth-Nagy Éva Woww!....Olvasható Xaver blogja!...:-)

Szilvia Kárászy naaaaaa :):)