Lelepleződés

E blogbejegyzés elolvasása előtt megérlek, nyájas Olvasó, olvasd végig a Miért nem szeretem a népzenét c. blogomat, annak összes megjegyzésével egyetemben.

Drága Barátaim, eljött a lelepleződés pillanata. Üljetek hát le karosszékeitekben egy kávéval a kezeitekben, s szenteljetek néhány percet ennek a kis bejegyzésnek. 

Ha megharagszotok, ha nem, el kell áruljam, hogy egy szűk körű, de annál tanulságosabb kísérletet végeztem el a napokban, amelynek részesei voltatok, a legkülönbözőbb szerepekben. Az egész ügy 1985-re nyúlik vissza, ugyanis abban az esztendőben olvastam el Umberto Ecco középkori regényét, a Rózsa nevét, s annyira felkeltette érdeklődésemet a szerző, hogy néhány előadását végighallgattam a Columbián, ahol akkoriban vendégprofesszorkodott. Egyik előadásának témája merőben szokatlannak tűnt Észak-Amerikában: a felnőtt kor szigorúan vett értékítéletét mennyiben befolyásolja a gyermekkori kulturális és morális imprinting, s ha ez az imprinting a későbbi korban szembetalálkozik egy másik, szintén bennünk élővel, melyik, és mi alapján győz majd. Mennyiben határozza meg gondolkodásunkat a társadalom nyomása, illetve mennyiben tudunk függetlenek maradni? Mi történik bennünk, ha a társadalom aktuális elvárása kerül szembe egy imprintingünkkel? És nem utolsó sorban: hogyan érhetők tetten a dogmatikusok, akik egy hitt dogma ismeretében nyilatkoztatnak ki, mindaddig, amíg egy másik dogmájuk nem áll útjába az elsőnek. Erre voltam hát kíváncsi.

Az Ecco által javasolt módszer igen egyszerű: kölcsönözd egy respektált gondolkodónak az ellenvéleményét olyasvalamiről, amely a téged körbevevő társadalomban éppen (vagy mindég is) tabunak számít, tálald föl sajátodként, és várakozz a reakcióra. Nyilván és azonnal meg fognak téged támadni, és sokan meg is védenek. A védelmet Ecco szerint két helyről remélheted: elsősorban azok részéről, akik mindenkor a szuverén gondolkodást részesítették előnyben, s fontosabbnak tartják a kétkedést, mint a dogmák és tabuk kritika nélküli elfogadását. Másrészről azok állnak majd a pártodon, akiknek eléggé nagy a műveltsége ahhoz, hogy tudják, honnan merítetted az ötletet. Ezek száma azonban többnyire elenyésző.

A támadások és megvédések mindaddig ismétlődnek majd ellened-melletted, amíg a véleményt neked tulajdonítják. Ha azonban egy ponton szembesülnek azzal, hogy a véleményt olyasvalaki fogalmazta meg, aki saját imprintingjük szerint hiteles, sőt nagyon is hiteles személy, egyszerre csak két álláspont ütközik össze bennük. És ekkor óhatatlanul állást kell foglalniuk. A kevésbé cizellált gondolkodásúak ettől a ponttól menthetetlenül érzelmi (ha lehet, nacionalista-érzelmi) síkra terelik magukban az ügyet, és onnantól fogva már nem az észérvek dominálnak. Az árnyaltabb rendszerűek azonban, ha a kortársukénak hitt véleményt el is utasították (többnyire tekintélyelvi alapon), újra gondolják majd az egész tárgykört, hiszen egy bennük szellemi nagyhatalomként élő személy mart bele olyasvalamibe, amit idáig ők, a tabuktól való félelmükben, végiggondolni sem mertek.

Ez volt hát a recept. A megvalósítás úgy kezdődött, hogy írtam vasárnap egy blog-bejegyzést a népzenéről. Jó okkal sejtettem, hogy ez a téma ezen a hosszúsági és szélességi fokon nagy indulatokat kavar majd. Hiszen nálunk ez nem zenei ügy elsősorban, hanem identitás-kérdés. Tekintélyelvi alapon közelítünk hozzá, hiszen Bartók és Kodály országában nem illik nem szeretni a népzenét, még ha a legtöbben nem is ismerik valójában. Mint ahogy (Balázs október 26-i, 15:26 perces bejegyzéséből következtetve) arra is illetlenség gondolni, hogy Goethe úr zöldségeket írt. Vagyis hogy jön ahhoz Varnus Xaver, hogy bármit is számon kérjen a nagy Goethetől, aki – mint látható – ez esetben is a jó oldalon áll, nem hiába egyik alapja ő az európai szellemi életnek.

Csakhogy hazudtam. Olvassátok csak össze az eredeti blog minden bekezdésének első betűjét! Az említett véleményt a népzenéről nem én írtam, hanem Goethe. Akarjátok olvasni a pontos szöveget? Íme:

„Ma délben ebédnél Fouqué Dalnokverseny a Wartburgon című művéről beszélgettem Goethével, amelyet az ő kívánságára olvastam el. Egyetértettünk abban, hogy bár Fouqué egész életében ónémet tanulmányokkal foglalkozott, végeredményben semmi kultúrája nem származott belőlük. Goethe így szólt: „A komor ónémet időkből éppoly keveset meríthetünk magunknak, amennyit a szerb dalokból vagy más barbár népköltészetekből nyertünk. Az ember hallgatja az ilyesmit, egy darabig érdeklődik is iránta, de csak azért, hogy aztán végezzen vele, és maga mögött hagyja. Egyáltalán, sokkal inkább elsötétítik az embert szenvedélyei és végzete, semhogy szüksége lenne arra, hogy ezt még a barbár hajdankor sötétségeivel is megtetézze. Világosságra és felderülésre szorul az ember, és arra van szüksége, hogy olyan művészeti és irodalmi korszakok felé forduljon, amelyekben kiváló emberek tökéletes műveltségre tettek szert, és a beteljesülés e fokán saját maguk is jól érezték magukat, és képesek másokat is elárasztani kultúrájuk üdvözítő örömeivel.” (Johann Peter Eckermann: Beszélgetések Goethével, Magyar Helikon kiadása, 1973, 343-ik oldal.)

Láthatjátok, semmi egyebet nem csináltam, csak a Kegyelmes úr mondatait aktualizáltam. Zenei idézetet pedig úgy kerestem, mintha Goethe ügyvédje lennék.

Érdekes és sokrétű volt a benyomásom. De az legyen egy másik blog témája. Mindenesetre holnap együtt ebédelek egy kitűnő és nagyhírű szociológussal, s egy nem kevésbé nagytudású pszichológussal, kik napok óta alig leplezett izgalommal olvasgatták megjegyzéseiteket. Holnap lesz a kiértékelés. S ki tudja: egy napon talán még egyetemi jegyzetoldal is lehetünk.

Jó éjt, bon soir!