Miért nem szeretem a népzenét?

Gondoltam egyet, s lementem reggel a városba. Ez persze igen cinikus megállapítás Keszthely esetében, hiszen néhány szép parkon, csinos, XIX. századbéli tornyos házikón és a nagyszerű kastélyon kívül semmi sem emlékeztet arra, hogy Keszthely város lenne, hiszen az urbánus lét főbb ismérvei (kulturális pezsgés, színdús vendéglők, nyüzsgő nagypolgári élet, és általában véve is a városiasságnak az az extázisa, amelytől az ember becsukott szemmel is egy város érrendszerében érzi magát) még csak hírből sem ismert errefelé.

Olyannyira, hogy a város egyetlen jó étterme, a Fő téri mexikói ősszel bezár, és majd csak tavasszal nyit ki újra, ha egyáltalán kinyit. Koncertek, színházi előadás elvétve akadnak, már csak az öregebbek emlékeznek az egykori Balaton Fesztiválra.

Ezért aztán Keszthely városi létében fényévekkel marad el Balatonfüredtől, amely mára egyértelműen az északi part fővárosává nőtte ki magát. Délen változatlanul a kétes hírű Siófok regnál, a maga félvilági látogatóival. (Száz esztendeje Füred számított a katolikusok nyaralóhelyének, tekintve, hogy Vaszary hercegprímás is itt építette villáját, holott keszthelyi születésű volt, míg Siófok a gazdag zsidóság paradicsomaként pompázott, ide járt rendszeresen a Karinthy-család is. Akkoriban történt, hogy Lőwy Árpád, a pimasz versikék híres szerzője – valódi nevén Dr. Réthy László, a Nemzeti Múzeum világhírű, és kissé antiszemita régésze – , egy napon a füredi parton ülve átnézett a másik partra, és ezt írta: "A Balaton Siófoknál stílszerűen nem is háborog, hanem hébereg".) Keszthelyen ma 21 ezren laknak, de településként úgy funkcionál, mintha ötszáz lakosa lenne.

Talán elgondolkodtató tény, hogy Goethe korában a száz-weimári nagyhercegség, a német birodalom e mikroállama mindösszesen hatezer (!) lakossal rendelkezett, de Karl-August nagyherceg ügyes és művészetet támogató kormányzása, s legfőbbképpen Goethe kegyelmes úr hatvan esztendőn át való jelenléte a németség egyik legpezsgőbb kulturális helyszínévé varázsolta, napi színházi előadásokkal, páratlan kiállításokkal, remek építészek és muzsikusok jelenlétével.

Hogy visszatérjek szerény bejegyzésem témájához, útközben bekapcsoltam a rádiót, és egy magyar népi együttes előadásába botlottam. Hamisan játszó hegedűk, primitív dallamok, értelmezhetetlen dörömbölés a nagybőgővel, mindez egy országos adón. 

Elgondolkodtam a furcsa egybeesésen: pont tegnap éjjel olvastam el Csáth Géza századfordulós cikkét a magyar népzenéről. Ezt írja: „Tagadhatatlan, hogy a népdalkultusz csakugyan hanyatlik. De ezen nem szomorkodni kell, hanem örülni. Mert ez annak a biztos jele, hogy a népzene befejezte hivatását. Mi a népzene, a népdal kultúrszerepe? Hogy megteremtse a műzenét. Más föladata nincs. Ha tehát valahol a népművészet hanyatlásáról kapok hírt, akkor már tudom, hogy akadtak géniuszok és talantumok, akik az artisztikus igényeket fokozott mértékben ki tudják elégíteni alkotásaikkal.” (A magyar népdal alkonya?)

Igen, véleményem szerint a komor ómagyar időkből szinte semmit nem tudunk már meríteni, mint ahogy az afrikai törzsi táncok, vagy más barbár népművészet sem gyönyörködteti ízlésünket. A művelt kor embere bele-belenéz az ilyenbe, ha a National Geography műsorában látja, rövid ideig érdeklődik is iránta, de aztán végez vele, és maga mögött hagyja. Elég sötét szenvedély és kegyetlenség akad korunkban is, semhogy ezt még tetézzük a barbár korok hajdani sötétségével és primitivitásával.

Rászorul az emberiség a derültségre és fényre, és ezt csakis olyan irodalmi és művészeti korszakokból nyerheti, amelyben kiváló elmék a maguk tökéletes műveltségében jól érezték magukat, és a bennük ragyogó fényt kiváló és kifinomodott műalkotásaikkal tudták sugározni koruk embere felé.

Talán ezért is, de igazi zseniket műveiken keresztül szinte minden időben valamely titkos rokonság fűzte a kortárs nemzedék általános sorsához, és ezért tudtak, sokszor még műveik mélyebb megértése előtt is, szimpátiát kelteni önmaguk iránt.

A kérdés nálunk azonban – mi más is lehetne? – politikai. Nálunk a népdalok ügye soha nem önmagában álló esztétikai ügy volt, mi a népzenét mindég valami ellen szerettük, és ha nem volt elég hosszú a kardunk az ellenséggel vívott csatában, népzenével szálltunk harcba.  Hol az osztrákok ellen, hol az oroszok ellen, most éppen a globalizmus ellen. Csakhogy a globalizmus mégiscsak Bach Air-jével, a Beethoven Ötödikkel és a Beatlessel vág vissza. És furcsa módon nem indián vagy kenyai népzenével. Ha sok évszázada békésen éldegélő északi államocska lennénk, akit soha nem igázott le és nyomott el senki, egy ilyen írás kizárólag esztétikai kérdéseket vetne fel. Ha anyázásra kerül majd sor (és nem is vitás, hogy kerül), akkor ez már régen nem a zenéről szól majd, hanem ideológiáról.