"Elindult végül álmos és kanyargó vizekre, honnan nincsen visszaút."
A múlt héten, Torontóban jártamkor meglátogattam a kis parkot, amelyet Faludy Györgyről neveztek el. A közelben lévő házban lakott. Ott töltöttem el utókamaszkorom legszebb óráit.
Neki mindent szabad volt. Mi jogosította fel erre? Hogy, bár egész életét a Halál árnyékában élte, mégis az Élet fia volt. Egyike a keveseknek, akik soha nem a tüske létét fájlalták, hanem örültek a felette fakadó rózsának. S ez az adomány egy oly ritka rend tagjává tette, akik jogosan használhatták az Élet Hercege címet. Egy ilyen herceg mindent megtehet, hiszen úgyis csak azt fogja tenni, amit ízlése és lelkiismerete jónak lát. Az ilyen szuverénekre nem vonatkoznak a világ törvényei (mégha az néha látszólag le is tudja teperni őket), mert a szellem szárnyalása, amelyet csak tiszta és erkölcsös arányérzékük korlátozhat, szabadságlevelet ad kezeikbe.
Hogy igaz volt-e a sok anekdota, amit mesélt? Talán nem, de hát fontos is ez? Mindaz, amit mondott, akár igaz is lehetett volna, s ha a történetek valóságtartalma hibádzott is, a mögötte lévő elvek és roppant humanizmusa aranyfedezetként védték őt. Egy ilyen robosztus élet és mű lábainál csak meghökkenni lehet, elámulni a teremtőerő hatalmán.
Faludy György halálával beléphetett a halhatatlanok klubjába, és soha többet nem kell már az idővel foglalkoznia. A halhatatlanságnak nincsen időmértéke, szinte mindegy is, hogy ezer esztendő, vagy három perc telik el. Műve itt áll előttünk, hat ránk, hatni fog utódainkra, és nem lehet többé megkerülni.
Több rossz, mint jó érte őt életében. Amikor megismertem, elfeledett magyar költő volt egy lüktető, amerikai metropoliszban. Ült árnyékos szobájában, Senecáról beszélt és Petrus Abélardus-ról, vizigótokról és Botticelliről. Soha nem láttam nála anakronisztikusabb embert. S mégis ez tette őt aggasztóan korszerűvé: messzibb korok távcsövén át látta-láttatta a gigantikus összefüggéseket, ám ez mégsem undort, nem is közönyt, de mélységes emberséget váltott ki belőle.
Egyet egy életen át nem adott fel. A tiszta lélek ítélkező jogát. Bosszút soha nem állt. Vagyis csak úgy, ahogy a legnagyobbak állhatnak: megírta életművét - és meghalt.
Jó utat, Gyurka, remélem, puhára esel.
A múlt héten, Torontóban jártamkor meglátogattam a kis parkot, amelyet Faludy Györgyről neveztek el. A közelben lévő házban lakott. Ott töltöttem el utókamaszkorom legszebb óráit.
Neki mindent szabad volt. Mi jogosította fel erre? Hogy, bár egész életét a Halál árnyékában élte, mégis az Élet fia volt. Egyike a keveseknek, akik soha nem a tüske létét fájlalták, hanem örültek a felette fakadó rózsának. S ez az adomány egy oly ritka rend tagjává tette, akik jogosan használhatták az Élet Hercege címet. Egy ilyen herceg mindent megtehet, hiszen úgyis csak azt fogja tenni, amit ízlése és lelkiismerete jónak lát. Az ilyen szuverénekre nem vonatkoznak a világ törvényei (mégha az néha látszólag le is tudja teperni őket), mert a szellem szárnyalása, amelyet csak tiszta és erkölcsös arányérzékük korlátozhat, szabadságlevelet ad kezeikbe.
Hogy igaz volt-e a sok anekdota, amit mesélt? Talán nem, de hát fontos is ez? Mindaz, amit mondott, akár igaz is lehetett volna, s ha a történetek valóságtartalma hibádzott is, a mögötte lévő elvek és roppant humanizmusa aranyfedezetként védték őt. Egy ilyen robosztus élet és mű lábainál csak meghökkenni lehet, elámulni a teremtőerő hatalmán.
Faludy György halálával beléphetett a halhatatlanok klubjába, és soha többet nem kell már az idővel foglalkoznia. A halhatatlanságnak nincsen időmértéke, szinte mindegy is, hogy ezer esztendő, vagy három perc telik el. Műve itt áll előttünk, hat ránk, hatni fog utódainkra, és nem lehet többé megkerülni.
Több rossz, mint jó érte őt életében. Amikor megismertem, elfeledett magyar költő volt egy lüktető, amerikai metropoliszban. Ült árnyékos szobájában, Senecáról beszélt és Petrus Abélardus-ról, vizigótokról és Botticelliről. Soha nem láttam nála anakronisztikusabb embert. S mégis ez tette őt aggasztóan korszerűvé: messzibb korok távcsövén át látta-láttatta a gigantikus összefüggéseket, ám ez mégsem undort, nem is közönyt, de mélységes emberséget váltott ki belőle.
Egyet egy életen át nem adott fel. A tiszta lélek ítélkező jogát. Bosszút soha nem állt. Vagyis csak úgy, ahogy a legnagyobbak állhatnak: megírta életművét - és meghalt.
Jó utat, Gyurka, remélem, puhára esel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése