Sok mottója van az embernek élete folyamán, de számomra mindenen leginkább Goethe egy mondata ütött át: „Ha lelked derűs, és tiszták céljaid, jókora utat tehetsz meg előre”. Gyerekkorom óta azt látom: az engem körbevevő emberek problémáinak jelentős része abból fakad, hogy mindenki arra vár, hátha egy napon majd kék lesz az ég, langyos szellők lengedeznek a zöldellő fák felől, mindenki szeretni fog mindenkit, nem fog fájni többé semmink, s nem lesz többé se gazdag, se szegény. És mindeközben nem veszik észre, hogy ez az állapot, vagyis a szép dolgok egybeesése, természetesen nem fog soha bekövetkezni, hiszen az élet nem más, mint átmeneti állapotok összessége. Nem kéne örökké a holnapra készülni, amikor a mai nap is itt van még, s csupán csak be kellene rendezni önmagunknak.
Persze, nehéz lenne elmondanom, milyenek is az én napjaim, hiszen az egyfajta szolgai életmódra utalna, pedig ez egyáltalán nem az én gúnyám. Úgyhogy inkább egy ellenpéldával írnám le: reggel 5-kor felkelni, felkászálódni egy buszra, egy gyárban délután 5-ig unottan csavarokat húzogatni, hazafelé a sarki kocsmában benyomni egy felest, otthon, ahol zsörtölődve vár a feleségem, a hokedlin lábosból megvacsorázni, a fotelben sportújságot olvasni, valóságshow-kat kukkolni, még egy fürdőkádnyi sört meginni majd felbüfögni, végül félittas hortyogásban álomba merülni, nos, nem ez az én világom. Minden, ami ettől eltér, számomra már a strukturált élet része lehet. Én például lehetőleg délig nem mutatkozom az emberiség előtt, mert szeretem annyira az embereket, hogy addig megkíméljem őket önmagamtól. Napi öt órában vagyok szocializált és kedves, addig mosolygok, s toleranciával próbálok embertársaimhoz viszonyulni, amiért cserébe ugyanezt várom el. A nap többi részében azonban szükségem van arra, hogy töltekezzek, és a sorsom által elrendelt dologgal foglalkozzak: a hivatásommal, vagyis a muzsikával.
Ugyanis amikor megszülettem, a zene sokkal fontosabb volt az emberek számára, mint most, ezért megpróbálom azt az egykori állapotot rekonstruálni. És valószínűleg nem csinálnám nap-nap után ennyire optimistán, ha nem látnám biztos eredményét. Mert az emberek elindíthatóak a jó irányba. Például hátborzongatóan gyönyörű élmény volt a Kerepesi temetőben hatezer embernek Bachot játszani két és fél órán keresztül a szakadó esőben, 2000. július 28-án.
De hasonló dolog történt, amikor a tihanyi domboldalon hétezer ember hallgatta Bachot, vagy a Zsinagógában, ahol közösen énekelte el a közönség a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű dalt. Szóval, ha lassan, és egyenetlenül is, de épül ez a ház.
http://www.youtube.com/watch?v=mM6Z0Lu2z3o
Roppant önző vagyok, hiszen nyilvánvalóan magamért teszem mindezt elsősorban. Az ember sem egy rémes országban, sem lelki toprongyok közt nem szeret élni, másfelől egy idegen országban, ha letelt a turistáskodás ideje, és elkezdődik az emigráció, mindig nyomorultul érzi magát. Mozart is Ausztriát érezte igazi otthonának, és csak el kell olvasni, hogy Márai miről írt amerikai emigrációjában a naplóiban. Mivel itt élek, rossz lenne, ha nekem kéne alkalmazkodnom a valóságshow-k hőseinek szellemi színvonalához, úgyhogy próbálkozom a saját térfelemre csalogatni az embereket. Úgy hiszem, az emberiség morális értékrendjében Mozartnak is van akkora szerepe, mint Pongó úrfinak.
Magyarországon összekeverik a gyakran látott ember fogalmát a sztáréval, márpedig némi különbség azért van a kettő között: az igazi sztároknál, akik valós szellemi teljesítménnyel jutottak el a csúcsra, a siker nem cél volt, csupán melléktermék. Az ál-sztároknál nincs egyéb teljesítmény, csak az, hogy sokszor szerepelnek a képernyőn, és ez azért tud hosszú távú bajokat okozni egy országban: manapság az emberek nálunk egy Balassi verset nem tudnak elszavalni, vagy nem tudják, ki volt Sinkovits Imre. Ez máshol nem így van, és ez egy kicsit aggaszt.
A kulturális életet Magyarországon lefejezték: például a televíziók sorozataiban a zseniális öregek helyére sokszor kevésbé tehetséges fiatal színészeket raktak, mert legegyszerűbb gyorsan pótolható panelemberekkel dolgozni. A valóságos tehetségek inkább elkódorognak Londonba, vagy Hollandiába. Gondolom azért, mert van bennük némi önbecsülés, és nekik sem tetszik, amit itt látnak. Kinn - még ha más nyelven is, és kínlódva - az a szellemi közeg veszi körül őket, amit magukénak éreznek, és nem pazarolják el arra az energiájukat, hogy itthon bozótharcot vívjanak debilekkel és magukat művészetileg felkentnek hitt szottyos kultúrbanyákkal, saját elképzeléseik és művészetük védelmében.
Tudomásul kellene végre venni, hogy a művészet a világ minden pontján költséges szórakozás. A társadalomnak persze jogában áll nem fenntartani az írókat, filmeseket, muzsikusokat, de akkor ezt ki kell mondani, s főleg: illik a kapunkról leakasztani az Európa táblát. Egy nemzet, amelyikben vannak remekírók, nem biztos, hogy fennmarad, de egészen bizonyos, hogy elpusztul, ha nincsenek olvasói. Felemás állapotot nem szabad működtetni: látszólag ontjuk a művészeti egyetemekről az orgonistákat, filmrendezőket, drámaírókat, csak kenyeret nem adunk nekik. Néztem már végig sorsokat, olyanokét, akik kikerültek a Zeneakadémiáról, és most félig alkoholistán vergődve vidéken szolfézst tanítnak, mert a zeneakadémiai öt év alatt senki sem mondta meg nekik, hogy egy kókuszfára majomnak éppen most visszamászni készülő társadalom megítélésének tükrében fölöslegesek lesznek.
Ez ennek a kornak a sajátossága: sztárkultusz mindig ott alakul ki, ahol a média hatalma nagyon erős. Mindenből - vagyis orgonistából, íróból, püspökből, szakácsból, bokszolóból - csak egyetlen darab kell, hiszen egy embert sokkal könnyebb felépíteni és eladni. Magyarországnak mindig is voltak ügyeletes sztárjai:.
De nem abból tudjuk, Faludy György mennyire csodálatos költő volt, hogy 1988-89-ben egy-egy dedikálásánál kilométeres sorok álltak. A közönség sorban állását ugyanis rövidtávon nem lehet értékítéletnek tekinteni. Hanem abból, hogy megírta a világirodalomnak ezt a döbbenetes négy sorát:
A földbe térünk mindahányan,
S az évek szállnak, mint a percek.
Véred kiontott harmatával
Irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
(Megjelent a Szabad Földben)
Vajon egy ilyen mély érzésű fiatal ember miért csak zenében tárja fel gondolatait miért nem ír könyvet? Ezzel tanítva társait az igaz tiszta szeretetre.
VálaszTörlés