Elgémberedett osztrák őrkatona álldogál a Váczi-utcza és a Kígyó-utcza sarkán, 1849 októberében. A zsúfoltság ellenére is rosszkedvűen kerülik ki őt a félrenéző járókelők, mint valamiféle hulladékot, amelyet neveletlen idegenek szórtak el a helybéliek házai előtt. Éhség, tanácstalanság, didergés látszik rajta: a túlerővel győztesek örök félelme a megközelíthetetlen vesztesektől. Zsebében turkál, ahonnan újságpapírba göngyölt kenyérdarabot vesz elő. Az éhező katona most szájához emeli a kenyeret, jólesően megszagolja, majd szemét behunyva kitátja száját, hogy beleharapjon. És ekkor egy tizenhárom-tizennégy év körüli pesti siheder, egy külvárosi srác, ki szabad délutánjain lepkészni szokott barátaival Rákos mezején, hirtelen odaugrik, és egy rúgással kirepíti kezéből a kenyeret.
Az osztrák kardot ránt, de a gyerek nem fut el. A katona erre olyan bamba képet vág, mint a kutya, aki elől nem futott el a kandúr, pedig tapasztalatai szerint ennek a természet rendje szerint okvetlenül be kellett volna következnie. Csak áll kirántott kardjával, és úgy érzi: ennél megalázóbb már nem történhet vele. Pedig történik. A fiú előbbre lép, nyakát a leselkedők óvatos mozdulatával előrenyújtja, és – leköpi.
A megidézett halál tapinthatóan jelen van – a tömeg megdermed és vár. A fiú és a katona farkasszemet néznek. Mindketten túl vannak már a következmények és a mérlegelések megkötöttségein. A halál az éhség és a gyűlölet közegében elveszíti félelmetes jegyeit, akár a krampuszok, akiknek papírmasé maszkja félrecsúszik a túl hosszú rémítgetés alatt.
Mert az egyoldalúan birtokolt fegyverrel nehéz ölni, ha a másik még ezzel is tetézni kívánja ellenfele rejtett bűntudatát.
A katona elszontyolodva eresztette le a kardját. Botladozva elindult a Váczi-utcza ködbe burkolódzó mélye felé. Egy öreg kalaposnő keresztet vetett és azt suttogta: „Boldogtalan pára”. A fiú megint köpött egyet, és szálló nyála után szólt még: „Gyáva dög!”
A sorsunkat szövő Párkák pedig elgondolkodva tekintettek le a pesti utcára. Ahol hősiesség és szégyen, győzelem és bukás, elveszettség és remény igyekeztek összeállni valamivé, amit úgy hívnak: történelem.
Aztán egyikük bólintott és így szólt: „A köd és a sötétség szertefoszlanak egyszer. És akkor előadatik a bizonyosság: kik voltak hősök, kik hódoltak be, és kiket zúztak vétlenül össze a történelem örökkön őrlő malomkövei.”
(Megjelent a Szabad Földben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése